Szóval itt-ott, üzletekben, webshopokban lehet találni régi tokajikat, puttonyszámtól, évjárattól függően tíztől százezerig. Ami nem is hangzik rosszul. Csakhogy még nem értünk a végére.

A bor az nem arany ékszer, még csak nem is használt autó, a piac törvényei egészen másképp működnek vele kapcsolatban. Überbitang módon bizalmi termék. Ha autót veszek, kihozom a szalonból, és befordulok vele a sarkon, már nem ér annyit, mint 150 méterrel azelőtt, odáig új autó volt, most már használt.

A borra ez hatványozottan igaz. Onnantól kezdve, hogy nagypapi megvette az üveg bort 1973-ban, nem tudhatom, hogy lefektette-e az ő optimális tárolási körülményekkel ellátott pincéjébe, bizonyos időközönként újradugózta, kiváló minőségű dugókkal, és utántöltötte-e az elpárolgott mennyiséget ugyanolyan évjáratú, de legalábbis hasonlóan kiváló minőségű borral, avagy feltette-e a Videoton tv tetejére, ahol a palack további 30 évet állt. Legyünk őszinték, az esetek 99%-ban ez történt. Ha nem pont így volt, akkor is vakon megmondhatjuk, hogy a tárolási, érlelési körülmények tuti, hogy nem voltak megfelelőek. Magyarul a magánszemélyek birtokában lévő borok, függetlenül évjárattól, puttonyszámtól, szinte biztosan élvezhetetlenek. Az egyik legkomolyabb vőgyilkosság (lányos apák figyelem, kiváló alkalom a bosszúra), amikor az a szerencsétlen megkéri lányunk kezét, karácsonyi pofával előkapni azt a tokajit, ami lányunk születésének évéből származik, kikapni belőle a dugót, tölteni vastagon, és nézni, hogy hogy próbálja az a lakli marha, aki elrabolja tőlünk a mi hercegnőnket, fintor nélkül, vigyorogva legyűrni azt a keserűmandulás pótkávé ízű rettenetet. Ez külföldön sincs másképp, csak azért mert Jean-Pierre Aurevoir kisdobos becsszóra megígéri, hogy nagyon vigyázott az ő 1974-es Chateau Lafitte Rotschild-jára, biztos nem fogják kitépni a kezéből százezer euróért. Az a pincészet vagy kereskedőház élvez bizalmat, amelyikről széles körben ismert, hogy mindent megtesz a borok minőségének fenntartásáért.

Másrészt a keresleti oldal is karcsú. Mondjuk úgy, ennek is éppen csak kialakulóban van a kultúrája. Ha valaki régi bort keres, bizonyos évjáratból, azt nem azért teszi, mert abban az évben a Jóisten személyesen töltött mannát a palackokba, hanem mert akkor született Pistike, Sanyi bácsi, a szomszéd Józsi, meg a HR igazgató, aki nagy boros. Az évszámot veszik meg, úgyhogy ha meghallják, hogy huszonötezer, mégis inkább a csokiparfüm kombó mellett maradnak. Cégek pedig, mivel ebben az esetben a bor élelmiszeripari termék, nem vehetnek bort magánszemélytől, az otthoni disznótorost sem vihetem be a közértbe eladni, ami azért rendben is van, ahol enni-inni veszünk, talán elvárható, hogy tudja igazolni, hogy honnan származik, ami beérkezik oda. Úgyhogy borüzletbe hiába visszük be, akármennyiért kínáljuk, nem vehetik meg, persze a fent leírt okok miatt biztos, hogy nem is akarják.

A régi tokaji borok ára tehát a következő: regisztrálunk valami aukciós oldalon, megnézzük, hogy mások mennyiért teszik fel régi borukat, mi feltesszük egy-két ezer forinttal olcsóbban. Aztán, ha akkor sem megy el, még olcsóbban. Aztán, bármennyiért is megy el, odaadjuk. És ha gyerek születik a családban, igenis, veszünk egy üveg tokajit az ő évéből, lefektetjük és bízunk, hogy jövendőbeli vőnk, vagy menyünk, és rokonsága áldja a nevünk az eljegyzés napján.