Kincs van a legtöbb magyar háztartásban, igazi kincs. Egy, vagy akár négy-öt üveg régi tokaji. Ott állnak a tv tetején, a Zsolnay hattyú, és a kristálykancsó között, néha ránéz a büszke tulajdonos, lám csak, ha nincs is Monet kép vagy gyémántgyűrű, de van itt aranytartalék, ha arra kerülne a sor. Aztán egyszer arra kerül a sor. Az a rohadt pénz, az mindig kell, ékszerek meg már a zálogban, vagy csak simán plazmatévét vesz az ember, aminek a tetején nem áll meg semmi sem. Ekkor érik meg a szándék, hogy tőkévé változtassuk a kincset, Béla, mennyit érhet egy ilyen bor, hát már negyven éves, már biztos be is van kocsonyásodva?! Csak kijön belőle a Ladára a szimering!

Komolyabb dolog ez, mint elsőre gondolnánk. Ha az ember borszaküzletben dolgozik, minden héten bejön valaki, kicsit forgolódik, majd rákérdez, amúgy mellékesen, hogy mennyibe is kerül egy ötvenhetes, hatvankettes, hetvenhármas, akárhány puttonyos aszú? Nem ám a palackkal az ajtón jön be, ravaszabb annál, még képes az a svihák eladó bagót kínálni azért a csodáért. Vagy ha egy netes oldalon „borszakértő válaszol” rovat indul, minden második kérdés az lesz, hogy mennyit ér az én régi tokajim? Igazából rovat sem kell hozzá, időről időre minden borblogon felteszik a kommentek között a kérdést, akkor is, ha mondjuk burgundiai borok összehasonlító tesztje a téma.

Szóval jelen állás szerint a magyar társadalmat, (a teljeset, nem csak a kicsi, rendszeresen minőségi bort fogyasztó és a bor után érdeklődő szeletét) ha borról van szó, ez a kérdés foglalkoztatja leginkább. Mondjuk, mi más is foglalkoztatná, azt, hogy a magyar bor világhírű, már tudja, és ez a lényeg. Atyaúristen, aki erre választ ad, méghozzá átfogót, univerzálisat.

Én most megteszem, ugyan, hagyjuk, köszönöm, köszönöm. Ööö… lesz egy kis baj. A válasz, ami átfogó, univerzális, nem fog tetszeni.

Az átlagember régi boros tapasztalatait romantikus filmekből, krimikből és puhafedelű könyvekből veszi. Ahol milliókat adnak, és emberéleteket oltanak ki egy palack régi ritkaságért. Aha, ja. Azért ez ott, a művelt nyugaton sem egészen így van. Viszont léteznek híres régiók, léteznek kiemelkedő évjáratok, léteznek híres pincészetek, ahol előjegyzésbe kell vetetnie magát az embernek, hogy kaphasson a borászat csúcsborából, és léteznek borkereskedő cégek, akik spekulációs céllal teszik rá a kezüket komolyabb tételekre, valamint borárverések, ahol időnként valóban brutál árat fizet valaki egy-két láda híres palackért.

Na, ilyen nálunk nincs. Vagy legalábbis éppen kialakulóban van a kilencvenes évek óta, de előtte, a szocialista bortermelés időszakában nagyonnagyon nem volt. Hozzá lehet jutni muzeális tételekhez, elsősorban a Tokaj Kereskedőház (régebben Tokaji Állami Gazdaság) pincészetéből, melyekről azért tudható, hogy bár kiemelkedő minőségű borok voltak akkoriban, nem feltétlenül, illetve nem mind a kompromisszumok nélküli csúcsminőséget képviselték. Forgalmaz néha az Egervin muzeális borokat, mikor éppen a csődbiztos engedélyezi, illetve a régi állami gazdaságoknál is hozzá lehet jutni egy-egy régi évjárathoz, hát, érdekesek, egy-egy palackkal egy bortanfolyamon érdemes kóstolni, hogy az ember megtapasztalja a szájával, mi is az oxidáltság.