Rozé nevű szőlőfajta nincs, még akkor sem, ha a piacon időnként árulnak is ilyen néven import, nagy szemű csemegeszőlőt. A rozé kékszőlőből van, mint a vörösbor (magyarul nem mondjuk, hogy vörösszőlő, csak hogy megtévesszük magunkat). A rozé születéséről több történet van: az egyik, hogy hajdanán epret ültettek a fehérszőlő tövébe, és ezt együtt szüretelték, így lett a bor rózsaszínes, és eperillatú, de ezt csak én találtam ki.

A másik verzió az, hogy gonosz, villányi sváb borászok, akik még több profitot akartak kicsavarni a szőlőből, a magyar borok híresen szikár és sajátos karakterét tönkretéve, csak hogy még egy Cadillac traktort vehessenek, málnaszörp és bor keresztezésével alkották meg ezt az uniformizált szörnyeteget, ami mindent elnyomó, fojtogató parfümjével könnyű bódulatra csábítja, majd magához láncolja a talmi értékeknek bedőlő fogyasztót, aki így sosem tapasztalja meg az igaz szerelmet, például egy lesütött szemű, tiszta, halk szavú Leányka oldalán. Ahogy Jules mondta a Ponyvaregényben, ez már jobban tetszene, de ez sem az igazság.

  A rozéval az a helyzet, hogy a múltjáról nem szívesen beszélünk, fiatal volt még, és kellett neki a pénz. Nevezzük nevén a gyereket: ő bizony egyfajta borászati mellékterméknek indult. Következzen egy kis matematika, és borászat kezdőknek (haladó olvasóktól elnézést kérek): leszüretelem az én kékszőlőmet, légyen az Cabernet, Merlot, Kadarka, bármi. Nem ám préselem, mert ilyet nem teszek az én kékszőlőmmel, hanem zúzom-bogyózom, így együtt, ez egy vicces kifejezése a borászatnak. Össze-vissza tördelem a bogyókat, amikből így nagyobbrészt kijön a lé, ami döbbenet, de fehéres, mivel a kék borszőlők húsa színe fehér, a héjában van a vitamin. De persze a törés által a héj is sérül, kis mikroszkópikus tasakjaikból kiszabadulnak a színanyagok, és mindjárt az elején összerózsaszínelik a mustot. Amiben ázik a sok cucu, mármint a bogyóhús és –héjdarabkák, ami rendben is van, ázzon csak ki belőlük minden szépen, hogy legyen nekem jó sűrű, sötét vörösborom. Mi van akkor viszont, gyengécske az én szőlőm az idén? Jó vörösbor készítéséhez a legegyszerűbb trükk a mennyiség rovására menni, gyorsan lekapok egy jó adagot a kis rózsaszín mustomból, csak úgy szűrve, tisztán, a kevesebb mennyiségű mustban ázik a teljes mennyiségű törköly, mert így hívjuk, ami fennakad a fogunkon, abból, amit szüretkor iszunk. Kizárólag a külső felén, ami belülről megy kifelé, az egészen más. Ez rendben is volna, de ki akarna akár csak egy liter mustot elönteni, pláne, adott esetben százat, vagy ezret. Ott a kis rózsaszín, pironkodó levünk, hát mit csináljak én most veled, kérdezhetjük, amúgy németpornósan. Nem bonyolítanám tovább, kisebb vargabetűk után ebből lett a rozé. Ma már ez nem így történik természetesen, decensen köpni kell a léelválasztással (a fentebb leírt technológia) rozébort készítők felé, jelszó a „rozéra szüretelt szőlő”, ami azért nem mindegy valóban, mert más beltartalom kell a rozénak, mint a vörösboroknak, és azt a szőlő bizony különböző érettségi fázisokban, ergo különböző szüreti időpontban tudja megadni. Azt is tudniillik, csak hogy dagadjon a honfiúi kebel, hogy a Kárpát medence bitang jó hely rozékészítés szempontjából (nincs olyan nagyon hej, de bitang meleg, mint mediterránéknál) , nem véletlen, hogy nálunk annyira népszerű, és, bár tudjuk, hogy nem a nagy rafinériák bora, mégsem sajnáljuk le mi. Hanem egyre többet iszunk belőle fröccsnek is és tisztán is, Dúzsi Tamást Szekszárdról már egyenesen rozékirálynak nevezzük, odavagyunk Font Sándor Cannes-i sikeréért, és a szigetcsépi Gálék nevét szerelmetesen susogjuk párnánkba (igen, mi, amatőrök és profi borosok mindannyian, különben hogy került volna Gálné Dignisz Éva az Év Borásza jelöltjei közé tavaly) ha eszünkbe jut a Vinagorán nagy aranyat nyert rozéjuk. Rozéfröccs rules, ok!

És a végére egy kis grammarnáculás: soha, de soha nem rosé! Rose, vagy rozé. Inkább rozé, magyarok vagyunk, he.